Immáron hagyomány van belőle, hogy meglátogatjuk e jeles eseményt. Mi érkezünk először, aztán megérkezik Buja is. 

Jó volt az idei is. Sőt, azt hiszem, hogy jobb is mint a tavalyi. A kulináris kiállítást tekintve mindenképpen. Hála istennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend az igazi magyar, jó minőségű eledel. Kolbász, bor, pálinka, édesség, méz, sajt....hmm

Kóstolható, megvehető, hazavihető.

Sajt

Életemben először kóstoltam kecskesajtot. Mindig tartottam tőle. Valahogy nem fért a fejembe, hogy tejét nem csak a tehénnek, de a juhnak és a kecskének is fogyasztani lehet. Jó volt. Meglepően jó. Azért rajongója nem leszek.

Méz

Fúú! Rátaláltunk egy idős bácsi standjára. Kis ostyalapokon kóstoltatta a legkülönfélébb mézeket. S, mivel látta, hogy komoly tisztelői és becsülői vagyunk, egyre növekvő büszkeséggel és kedvességgel mutogatta meg majd' mindet. Kóstoltunk, propoliszos, hárs, chilis és a jóisten tudja még milyet. Hoztunk is haza két kisüveggel. 

Pálinka

Na, ez volt az a termék, amit én nem kóstolhattam, mivel valakinek szállítmányozni kellet ezt a két szép nagy embert. Így én csak illatoztam, nyalingattam őket. Azt hiszem ki merem jelenteni, hogy az Emberre komoly hatással voltak a Zsindelyes párlatok. Természetesen ebből is kellett hazahozni egy kis vásárfiát. Valami láda és raktár mélyén hagyott, elfeledett (s ettől gyönyörű színűvé érett) ágyas szilvapálinkát vételeztünk. Na, kíváncsi leszek rá, bár szerintem csalódni azt tuti nem fogunk benne.

Már csak pálinkás kelyhet kéne hozzá szerezni, mert snapszos pohárból olyan pronyó manapság pálinkát inni.

Elérkezett az írás ideje. Van lemaradás bőven, van mit behozni. Külön-külön, szépen sorba.

Tartozom ezzel a bejegyzéssel. Mert jó nekem. Nagyon.

Van egy szerető családom. Egy Anyukám, egy Nagymamám, egy Férjem, egy Kutyám.

Olyan magától értetődő dolgok ezek. Csak épp az ember néha elfelejti értékelni, mert megvan neki. Nincs ez jól így, mert bizony tudniuk kell, hogy hálásak vagyunk nekik. Mondani kell néha, mert megérdemlik.

Anyukám, aki egyedül nevelt fel, társ, szerető férj, pár nélkül. Mégis mindent megadvba, hogy hiányt ne szenvedjek soha

Nagymamám, aki mindig is valami megmagyarázhatatlan módon sokkal több bizalmat kapott tőlem, mint a saját Édesanyám.  Aki még ma is friss, fiatalos gondolkodású. Jóistenke éltesse nagyon sokáig.

Férjem, akivel néha újra kell éípteni a szerelmet, az elfogadást és mindent, ami egy párkapcsolat buktatója lehet. Aki mellettem állt, amikor élni sem volt kedvem. Aki nem vesztette el a bizalmát. Aki hitt bennem. kinek szintén nem lehetek elég hálás. Akibe jra szerelmes vagyok. Jól van ez így. Kell néha a völgy, hogy megmásszuk az új hegyet.

Kutyám, aki ha hazajövök, úgy örül nekem féktelenül, hogy zavarba jövök, megérdemlem-e egyáltalán. Aki úgy néz fel rám, minta nélkülem létezni sem tudna. Aki megtisztel engem feltétlen bizalmával, amit az emberektől nem mindig kapok meg. És a legfontosabb, átvészeltette velem a kilátástalanságot, a kedvetlenséget.

Barátok, akikből egyre kevesebbet látok személyesen, nagy sajnálatomra, de nélkülük sem lennék az, aki vagyok.

Ez most szentimentális lett. Hát van ilyen. Most ehhez volt kedvem. Azt hiszem, nem hagytam ki senkit, aki fontos. Vagyis kihagytam, de olyanom még nincs nekem. De remélem, nem sokáig nincs. Mert már csak az hiányzik. 

Írok egyébként blogot, majdnem mindennap, csak éppen nem a sajátomat, hanem az osztályét. Ha valakit az is érdekelne, sikítson. Szívesen megadom az elérhetőséget. 

Most a saját háttérbe szorult. Pedig volna mit. csak idő nincs. Egy év munkanélküliség után teljesen  ismeretlen is az érzés. De ez van. 

Azért olvassatok. Kommenteljetek. Szeressetek továbbra is. Jól esik.

Sok műkörmöshöz jártam és sokféle műkörmöm volt már.Nézzük csak. Volt már

• Porcelán - Egy iskolatársam anyukája csinálta. Akkor gyakorolt. Nem volt nagy szám, legalábbis úgy emlékszem. Másfél hónap múlva acetonfürdő martaléka lett. Nem tudtam még, lehet tölteni stb...
• Porcelán majd tip+zselé Ugyanazon műkörmös munkája. Ő volt Laci. Még Békéscsabán. Nem emlékszem, meddig jártam hozzá, de közel két évig. Kicsit fura fazon volt. Lehet más volt. Nem számít. Szerettem. Azt hiszem, hogy Ő is szeretett minket (még Kriszta barátnőnkkel jártam hozzá, lehetett érezni. Vagyis tudtam kit nem szeret, azzal hogy viselkedik - megtehette -, velünk nem olyan volt. Abszolut, máig emlegetett kedvenc körmösöm volt.
• Tipp+zselé - Már itt Pesten, szót sem érdemel. Leesett, levegősödött. Szar volt. Más szó nincs rá.
• Épített zselé - Szintén Pest, mint innentől mindegyik. Ordenáré. Levegős, leesős. Lakkozott francia. Nem szerettem. Egy idő után kikoptam a vendéglistáról.

Itt jött egy nagy hiátus, mert csalatkoztam a pesti körmösökben.

Új fejezet:

• Épített francia zselé - Ő volt Kinga. Szerettem. Az esküvős körmömet is ő csinálta. Soakat kellett várni rá. Nem volt időpont hozzá. Jó munkája volt. De valahogy mégsem tetszett. Túl rövid körömágyat csinált. Töpszli lett a körmöm, mikor kijöttem tőle. Formája, minősége teljesen korrekt volt.

Itt lettem egyrészt munkanélküli (ruppótlan, ha így tetszik), meg nem is szerettem, hogy olyan rövidke rózsaszín része volt a körmömnek. Meg egyszer le is szakadt körmöstől, bőröstől mad' az egséz hüvelykujjkörmöm. Elment a kedvem. Asszem hozzá is olyan két évhosszan jártam.

• Épített zselé - Mostani. Förtelem. Én ilyet még nem tapasztaltam. Tegnap reggel voltam. Otthagytam 5000 Ft-ot, mára levegős a körmöm, fényét vesztette. A fehér rész pedig (valami lakkfúvóval lett felhordva, néhol áttetsző, nem fed, nem szép, oldalt pedig nincs is. Az teljesen lakktalan. Lapos. Tövénél pupos. Ocsmány.

Miért nem találok én itt ebben a szép nagy székesfővárosunkban egy olyan műkörmöst, akinek a munkájában nincs hiba? Az árát megkérik pedig. Annyian vannak Pesten, mint a szemét és a munkája is pont ilyen mindnek.

Visszamehetnék, megkérdezhetném, hogy ezt így mégis hogy gondolta?! Ha az ő körmét is így csinálta volna meg valajki, szó nélkül hagyná? Egyébként nem, mert gyönyörű a körme. Vagy Ő csinálja, vagy valaki más, de addig nem hagyja abba a munkát, amig tökéletes nem lett. A vendég meg le van szarva. persze. Mert az úgyis visszajön, mert jó marha. Na, én nem. Többet a színem sem látja.

Csak tudnám, hova mehetnék...

Ma volt kolléganőmék voltak nálunk egy kis világmegváltáson. Forralt bort iszogattunk.

Jó érzés, hogy még mindig igényeljük egymás társaságát. Jókat röhögünk, beszélgetünk. Kicsit a régmúltról, kicsit az aktuálisról. Ezek fontos dolgok. Szép dolgok.

Tegnap este szokásos sétánkat róttuk ebtárssal. Mikor is egy öregasszony ujatlan háziruhában, valami csillogóval kezében bőszen hívogatott valakit/valamit. Ramsay természetesen rögtön ott, kíváncsi az istenadta. 

Szaladok oda, mert mit tudom én, a mammer hogy viszonyul a közeledésre. Mire odaérek, már hajol is lefele a kutyához azzal a csillogó valamivel, amiről közben kiderült, hogy egy alufóliából eszkábált tányérka, amiben valami kajaféle van.

- Válogatós a kutya? - kérdezi

- Nem válogatós, de NE adjon neki semmit enni. -válaszolom

- De miért ne? - értetlenkedik

- Mert nem szeretném, ha idegenek ismeretlen eredetű ételt adnának neki, meg egyébként is.

De ez 400 Ft-os kaja, csak nem akarja kidobni, meg hogy milyen finom és csak mondta-mondta.

Én meg szépen elvezettem a kutyát onnan, ő pedig nemes egyszerűséggel lelökte az egészet egy beton aknatetőre. Távolodtunkat pedig olyatténformán kommentálta, hogy én milyen egy irigy vagyok amiért nem engedem enni a kutyám. 

Hát most megint mit mondjak? Szerintem, erre is felesleges.

Jahh, és olyan irigyek vagyunk a kutya kajáját illetően, hogy Hill's és TroVet tápokat eszik szegény hányattatott.

Milyen hülye lehet, aki elgondolkodik azon, adjon-e 600ezret egy porszívóért? Szimplán.

Aki alá is írja a szerződést egy ilyen porszívó vásárlásáról? Nagyon.

Aki pedig fizeti 6 hónapja a részleteket (eddig 120 ezret csengettek már ki) úgy, hogy még színét sem látták a készüléknek? A kezdeti szimplán hülyeségét olyan mértékűre duzzasztotta, hogy arra szavak sincsenek.

Mindezt kisnyugdíjból.

Én erre nem mondok semmit. Nem lehet. 

A kutya mostanában kőkemény hisztiket rendez. Én meg megőrülök tőle. Nem tudom mi baja van. De várom, hogy vége legyen. Nagyon. Elviselhetetlen hangokkal kíséri. És akaratos. Nagyon, de nincs egyedül.

Ha vele meg meri tenni egy skót ugyanezt, akkor én miért lennék kivétel, egyszerű földi halandó?

Nem tudom megállni, hogy ne kommentáljam. Milyen már, hogy egy négylábú szőrgombóc vasakarattal megmakacsolja magát a világ egyik? legerősebb államának feje előtt? És nem lép egy tapodtat sem, mert épp nincs kedve? És áll minden: repülőgép, indulás, találkozó, tárgyalás, sorolhatnám?

Na, pont ilyen kutyánk van nekünk is. Ha nem akar, ez bizony nem lép egy centit sem előre. Tőle akár a Föld is megállhat a forgásában. Nincs az az úristen, hogy meginduljon. Miért  is tenné?

Amíg ő áll, áll minden más is. Még talán a világ is.

A mai nap végre nem volt olyan ordenáré az idő. Picikét a napocska is kisütött. A gyerekekkel is egyre jobban összeszokunk. Kezdik érteni az alapvetően elég szélsőséges humorom, bár nem mindegyiknek esik le rögtön, hogy viccelek-e éppen, vagy komolyan beszélek, de végülis ez még csak a harmadik hetünk volt együtt. Egész jól alakul a dolog.

Voltunk ma ajándok után nézni. Hogy mit vettünk a 18 évessé váló unokahúgomnak, azt nem írom le, hátha olvassa, de a tapasztalataimat mindenképp lejegyzem, mert felvitte a vérnyomásom.

Állunk a pult előtt, nézelődünk, keresgélünk, melyik is lenne ízlésének  megfelelő darab a céltárgyból.

Este hét után vagyunk, ez igaz. Egész nap ott áll. Biztos sok hülyével találkozik a kedves eladó asszony, de igyekszik türelmesnek mutatkozni. Közlöm vele, hogy nagyjából mekkora keretből gazdálkodjunk, ki is lesz az ajándékozott és jellegében milyen stílust keresek. Hát egy élő Istennek nem volt képes olyanokat mutatni. Ennek következtében folyamatosan kapja a "nem tetszik", "nem ilyesmire gondoltam" válaszokat. Többször is próbáltam értésére adni, hogy fiatalos jellegűben gondolkodjon. Nem sikerült neki megérteni. 

A kirakatban lévő üvegszekrényben találtunk is végre olyat, ami tetszik, de ehhez csak úgy juthattunk hozzá, ha a szekrényt befelé fordítja az üzletbe, kulccsal azt kinyitja és az egymás tetejére rakosgatott különálló dobozokat egyenként kiveszegeti, mert bizony nekünk a legalsó doboz tartalma nyerte el a tetszésünket. Itt már állítólag húzta a száját, bár az én pofámba nem merte beleközölni az ellenérzését, de mivel nem egyedül voltam, mégiscsak volt valaki, aki elcsípte az egyik-másik ilyen reakciót. Még szerencséje.

Kérdezem én: Tehetek-e arról, hogy ők este kilencig vannak nyitva, én hatig dolgozom és csak e két időpont között tudok ott állni vele szemben a pultnál? Továbbá tehetek-e arról, ha készülünk éppen kisebb vagyont otthagyni az üzletben és szeretném azt a tárgyat megvenni, amit jószívvel vásárolok meg és reményeim szerint jószívvel és tetszéssel fogad az ajándékozott? Miért kell azt éreznem, hogy a háta közepén táncolok? Én vagyok a vásárló, ő az eladó. Munkaidejében igyekezzen engem kiszolgáni úgy, ahogy az engem megillet. Nem kérek forró kávét, karosszéket és udvarlást. Nem, csak türelmet kérek és minimális kedvességet. Nem kérek a mihamarabb meg szeretnék szabadulni tőled jelzéseiből. Amikor pedig jól hallhatóan elnézését kérem az esetleges kellemetlenségeiért (ami eleve nonszensz, hiszen a dolgát végzi), akkor még arra sem méltat, hogy ha nem is őszintén, de legalább látszólag biztosítson arról, hogy nem is volt ez olyan kellemetlen számára. Szóval nem értem én ezt. Mindenkinek lehet rossz napja, fárasztó munkaórái a háta mögött, de miért nem próbálja legalább egy hangyányit kellemesebbé tenni a kényszerűségből együtt töltött perceinket?

Aztán ott volt a Tesco pénztárában ülő hölgy, aki ellentétben ezzel a tramplival, hálásan fogadta a jókedélyünket. Hálás volt azért, amiért fél kilenc magasságában tudott mosolyogni egy kicsit a szürke monotóniát megszakítva.  Sikerült pár kellemes pillanatot okoznunk egymásnak, ott a Tesco pénztárában.

Egy mosolyon és pár kedves szón kívül nem került többe. Se neki, se nekünk. Ennyi.

Van munkám!! Ez a legfontosabb változás jelenleg azt hiszem. Lassan fizetést is kapok. Sok-sok idő óta ez lesz az első olyan utalás a bankszámlámra, amikor végre nem - előjelű lesz a vagyonom értéke. Ez jó dolog. Gondolatban már költögetem is elfelé. Van egy dédelgetett álmom is. Remélem, nem csak álom marad. De erről majd. De lehet, hogy soha, majd meglátom. 

A kutya okosodik. Szegényem elég sokat van itthon egyedül, de nagyon hősiesen viseli az új helyzetet. Próbáljuk a minimálisra csökkenteni magányos percei számát. Amióta az új helyzettel kell együttéljünk, sokkal ragaszkodóbb a drágám. A nyomunkban van, akármerre is megyünk a lakásban, nem kerül távolabb egy méternél. Imádom. Nagyon jófej kutya vált belőle. Igazi "büszke vagyok rád" féle.

Beköszöntött a szottyos, esős idő is. Ennek nem örülünk annyira. Vagyis semennyire sem, de hát mit van mit tenni. Az ősz már csak ilyen.

A kupleráj a lakásban lassan eláraszt minket, de nem tudom felszámolni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. És olyan mihaszna munka is az egész. Nálunk kb. egy-két napig tart úgyis a rend.Mondhatnám, hogy akkor meg minek és amilyen pofátlan vagyok, mondom is.

Névnapom. Volt, aki felköszöntött, volt aki nem. Volt, ami rosszul esett és volt, ami meglepett. Mindenki sorolja be magát oda, ahova érzi, hogy tartozik.

Megyek aludni. Fáradt vagyok, de muszáj voltam írni valamit, mert újra nekiveselkedtem magam a blogolásnak. Lehet kérészéletű lesz a fellángolásom újfent, de ez is valami.

Emlékszel, láttad a filmet?

Aki egyik kérdéseme sem adott igen választ, annak egy kis segedelem: A lány arra kényszerül, hogy a saját kvalitásainak megfelelő munkát egy kis füllentéssel, de annál nagyobb kitartással és tenni akarással megszerezze? Mint ahogy pedig az Hollywoodban lenni szokott, minden jól végződik. Megkapja álmai munkáját, elismerik és szerelmes, meg minden. Happy end.

Na, nekem meg jól elegem lett, hogy nem hívnak vissza. Ha visszaszólnak, akkor elutasítanak. Fasz kivan már, de komolyan. Törekszem én, meg minden. De mit csináljak, ha ebben a kibacott világban nem jutsz előre, ha nincs ismeretséged, nincs jó szakmád. Vagyis van, csak az éppen sokmindenre jó, csak arra nem, hogy munkát találj vele? Mit tesz ilyenkor az ember lánya?

Megmondom én. Ír egy olyan motivációs levelet, ami sokminden, csak épp nem az elvárásnak megfelelő. Mindenhol azt olvasom, hogy valahogy, tök mindegy, hogy, de keltsd fel az érdeklődést önnön személyed irányába. Hát én felkeltettem.

Elegem lett ugyanis, hogy szarnak a fejemre. Akkor meg már, ha szarnak, nem mindegy az nekem, hogy azért szarnak, mert nem megfelelő a szakmai előmenetelem, vagy mert formabontó a pályázati anyagom? Dehogynem. Írtam én olyan párját ritkító kísérőlevelet, hogy még. Sőt! Nem átallottam egyik helyre még az uram dr-i címét is megelőlegezni magamnak, ha ez kell ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak velem. Ha kell, sorban állok a polgi hivatalban és felveszem a dr előtagot többezerér. Ha adja persze. Ő dolgozott meg érte. Szó se róla. Nem is kis melója van benne. Én ezt elismerem. De ha nekem meg munkám lesz ennek köszönhetően, akkor talán meg is bocsájtja nekem.

Kíváncsi leszek...mert most olyan "Mit veszíthetek?" hangulatban vagyok. Eddig sem hívtak vissza. Ha ezután sem fognak, akkor részemről tökmindegy miért is éppen. A lényeg ugyanaz marad.

És csak úgy kiegészítésképpen. Elküldtem pár suliba is az önéletrajzom. eddig két helyről szóltak vissza, hogy köszi, de nem kellesz. Pedig tudom, hogy kurva jó tanítónéni vagyok. Nem csak én tudom. Mégse kapok lehetőséget, hogy bizonyítsam. Szar érzés ez. Nagyon szar. 

A legrosszabb pedig, hogy meg kell birkózzak a szégyennel, hogy nem dolgozom. Nem dolgozom, mert lusta és ingyenélő vagyok. Pedig mennyire nem így van. Abban a retek suliban is, ahol így kibabráltak velem, a szívem lelkem maradt ott. Én voltam, aki még fél nyolckor is dekorációkat aggatott a plafonról lefelé egy ingatag létrán állva, hogy a gyerekek reggel bejövén az iskolába örüljenek és meglepődjenek, aki leült közéjük törökülésbe és társasjátékozott velük, hogy a délutánjuk élményteli legyen. Aki beszélgetett velük, aki ott ült felettük, fogta a kezüket, radírozott, hogy a házi feladatuk olyan szép legyen, hogy másnap büszkén menjenek iskolába, és büszkén mutogassák otthon, hogy "Nézd Anya, milyen szépen megírtam a házimat?"

Kezdem elveszíteni az optimizmusom. Már ami megmaradt belőle.

Néha szó éri a ház elejét, hogy bizony nem vagyok az a becsülettel, rendszeresen blogoló fajta. És ez így is van igazul. Nem írok rendszeresen. Igaz, sokszor a szándék is hiányzik, ezt be kell ismerjem. De nagyon sokszor esem abba a csapdába, hogy a francba is, tudom, hogy valamiről akartam, de egy élő Istenek eszembe nem jut, hogy mi volt az. Azt hiszem, rendszeressé kéne tenni, hogy ha olyan történik az életemben, amikor is megfordul a fejemben a gondolat, hogy ezt bizony le kéne jegyezzem, akkor azt fel kell írjam egy noteszbe, vagy legalább egy cetlire, hogy ne feledjem. Öregszem no.

Ennek ellenére mégiscsak ért egy meglepetés a mainapság. Megnéztem a blogom statisztikáját és leesett az állám. A múlt héten volt olyan nap, amikor 54! látogatás volt az oldalamon. Pofám leszakad. Ki a franc olvassa még ezeket a hülyeségeket a kötelező barátokon kívül, akiknek ugyebár illik is, mert különben kitekerem a nyakukat?!

A minap egy olyan jövevény került a hűtőnkbe, amivel nem sok magyar háztartás dicsekedhet. Elit, luxus, drága. Szarvasgomba. Utánanéztem, hogy kell elkészíteni. Hogy kell vele barátságot kötni. Pontosabban, hogy kell vele kísérletet tenni barátságkötésre.

Éreztem, hogy erre bazírozni egy vacsorát pont akkora dőreség lenne, mint anno a szusira. Akkor éhes maradtam.

A nagy internet azt tanácsolta, hogy szimplán tésztát kifőz, vajat ráforgácsol, ráreszeli a szarvasgombát. És ez így jó. Így a legjobb. Ez legyen az első randi. Én a biztonság kedvéért lepirítottam egy kis káposztát is, hogy ha minden kötél szakad, akkor én azzal forgatom át a kifőtt tésztát.

Előérzetem helyesnek bizonyult. Én bizony káposztáskockával fejeztem e jeles napot.

Mégiscsak alföldi parasztlány vagyok. Mit nekem szarvasgomba.

Még akkor is, ha tudom, hogy matcy kedves ezen a bejegyzésen hanyagul át is siklik!

"Kr. u. 393-ban lezárult az ókori olimpiák korszaka. Akkor és később, a középkorban senki sem gondolta volna, hogy ez a szép hagyomány egyszer még újjá fog éledni. És egy ilyen nagyszabású sportrendezvény megszervezése elég nagy feladat. Kinek is az agyából pattant ki ez a nem mindennapi ötlet?

Az újkori olimpiák szülőatyja, a francia származású Pierre de Coubertin 1863-ban született Párizsban. A 80-as évektől gyakran ellátogatott Angliába, ahol belepillanthatott az angol bentlakásos iskolák életébe, mindennapjaiba. Érdeklődéssel figyelte, hogy a diákok milyen lelkesen sportolnak, s ezek során az aktív és vidám együttlétek során milyen szoros barátságok szövődnek közöttük. Coubertin haladó szellemiségű értelmiségi volt, ezért fennhangon hirdette a sport szerepének fontosságát az egyén szellemi, lelki és testi fejlődésében.

Egy észak-amerikai tapasztalatgyűjtő körút után pedig Coubertin végleg arra az elhatározásra jutott, hogy az olimpiai játékokat modern formában újjá kell éleszteni. Ezt a gondolatát az is elősegítette, hogy egy német régész, Ernst Curtius éppen akkoriban bukkant rá ásatásai során az antik Olümpia város romjaira. Tehát nem volt más hátra, mint összeállítani a versenyszámokat, és megalkotni az ezekre vonatkozó nemzetközi szabályokat.

Pierre de Coubertin természetesen úgy képzelte, hogy a modern olimpiai játékok nemzetközi szintűek lesznek, és nemcsak görögök versenyezhetnek. A sportágak összeállításánál például főként angol sportokat vettek fel a listára, illetve a német tornát és más - eredendően - francia és olasz sportokat, mint a vívás, a tenisz és a lovaglás.

Coubertin szerint a sport a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a világ összes népét összefogja, és közöttük barátságot alakítson ki. Tehát tervei szerint 1894. június 23-án Párizsban összeültek a világ összes országának képviselői, és döntést hoztak az olimpiai játékok megrendezéséről. Megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (magyarul: NOB, angolul: IOC), amely az olimpiai játékokra vonatkozó összes ügyről döntött, és dönt azóta is.

Ők találták ki azt, hogy az olimpiai zászló hogyan nézzen ki: az öt különböző színű karika az öt földrészt jelképezi. A Bizottság ötletei alapján született meg az olimpiai játékok jelmondata is: "citius, altius, fortius" (latinul), amely magyarul annyit jelent, hogy "gyorsabban, magasabbra, bátrabban".

És természetesen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság feladata, hogy kijelölje azt a várost, amelyik a következő olimpiát szervezi.

Az első, 1896-os újkori olimpia megrendezésének jogát a hagyományokra emlékezve Athén kapta meg."

Forrás és képek: sulinet

Olimpia. Szeretem. A megnyitó ünnepséget fokozott kíváncsisággal várom. Szép, álleejtő szokik lenni. Kína pedig meg akarja mutatni.

Cseppet rondít a dolog varázsán, hogy ezen féltekén ki vagyunk rekesztve a percrekész figyelemmel kíséréséből az nagy eseménynek, vagy legalábbis meg vanik nehezítve. Hiszen mégsem fordíthat az ember hátat saját bioritmusának 3 teljes héten keresztül. Mi ugyanis alszunk akkor, amikor ott heroikus a küzdelem. Na, azért lesz szerintem esemény, vagyis remélem, lesz olyan esemény, ami miatt megéri majd az ébrenlét.

Hajrá!!

Citius, altius, fortius!