Emlékszel, láttad a filmet?

Aki egyik kérdéseme sem adott igen választ, annak egy kis segedelem: A lány arra kényszerül, hogy a saját kvalitásainak megfelelő munkát egy kis füllentéssel, de annál nagyobb kitartással és tenni akarással megszerezze? Mint ahogy pedig az Hollywoodban lenni szokott, minden jól végződik. Megkapja álmai munkáját, elismerik és szerelmes, meg minden. Happy end.

Na, nekem meg jól elegem lett, hogy nem hívnak vissza. Ha visszaszólnak, akkor elutasítanak. Fasz kivan már, de komolyan. Törekszem én, meg minden. De mit csináljak, ha ebben a kibacott világban nem jutsz előre, ha nincs ismeretséged, nincs jó szakmád. Vagyis van, csak az éppen sokmindenre jó, csak arra nem, hogy munkát találj vele? Mit tesz ilyenkor az ember lánya?

Megmondom én. Ír egy olyan motivációs levelet, ami sokminden, csak épp nem az elvárásnak megfelelő. Mindenhol azt olvasom, hogy valahogy, tök mindegy, hogy, de keltsd fel az érdeklődést önnön személyed irányába. Hát én felkeltettem.

Elegem lett ugyanis, hogy szarnak a fejemre. Akkor meg már, ha szarnak, nem mindegy az nekem, hogy azért szarnak, mert nem megfelelő a szakmai előmenetelem, vagy mert formabontó a pályázati anyagom? Dehogynem. Írtam én olyan párját ritkító kísérőlevelet, hogy még. Sőt! Nem átallottam egyik helyre még az uram dr-i címét is megelőlegezni magamnak, ha ez kell ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak velem. Ha kell, sorban állok a polgi hivatalban és felveszem a dr előtagot többezerér. Ha adja persze. Ő dolgozott meg érte. Szó se róla. Nem is kis melója van benne. Én ezt elismerem. De ha nekem meg munkám lesz ennek köszönhetően, akkor talán meg is bocsájtja nekem.

Kíváncsi leszek...mert most olyan "Mit veszíthetek?" hangulatban vagyok. Eddig sem hívtak vissza. Ha ezután sem fognak, akkor részemről tökmindegy miért is éppen. A lényeg ugyanaz marad.

És csak úgy kiegészítésképpen. Elküldtem pár suliba is az önéletrajzom. eddig két helyről szóltak vissza, hogy köszi, de nem kellesz. Pedig tudom, hogy kurva jó tanítónéni vagyok. Nem csak én tudom. Mégse kapok lehetőséget, hogy bizonyítsam. Szar érzés ez. Nagyon szar. 

A legrosszabb pedig, hogy meg kell birkózzak a szégyennel, hogy nem dolgozom. Nem dolgozom, mert lusta és ingyenélő vagyok. Pedig mennyire nem így van. Abban a retek suliban is, ahol így kibabráltak velem, a szívem lelkem maradt ott. Én voltam, aki még fél nyolckor is dekorációkat aggatott a plafonról lefelé egy ingatag létrán állva, hogy a gyerekek reggel bejövén az iskolába örüljenek és meglepődjenek, aki leült közéjük törökülésbe és társasjátékozott velük, hogy a délutánjuk élményteli legyen. Aki beszélgetett velük, aki ott ült felettük, fogta a kezüket, radírozott, hogy a házi feladatuk olyan szép legyen, hogy másnap büszkén menjenek iskolába, és büszkén mutogassák otthon, hogy "Nézd Anya, milyen szépen megírtam a házimat?"

Kezdem elveszíteni az optimizmusom. Már ami megmaradt belőle.

Néha szó éri a ház elejét, hogy bizony nem vagyok az a becsülettel, rendszeresen blogoló fajta. És ez így is van igazul. Nem írok rendszeresen. Igaz, sokszor a szándék is hiányzik, ezt be kell ismerjem. De nagyon sokszor esem abba a csapdába, hogy a francba is, tudom, hogy valamiről akartam, de egy élő Istenek eszembe nem jut, hogy mi volt az. Azt hiszem, rendszeressé kéne tenni, hogy ha olyan történik az életemben, amikor is megfordul a fejemben a gondolat, hogy ezt bizony le kéne jegyezzem, akkor azt fel kell írjam egy noteszbe, vagy legalább egy cetlire, hogy ne feledjem. Öregszem no.

Ennek ellenére mégiscsak ért egy meglepetés a mainapság. Megnéztem a blogom statisztikáját és leesett az állám. A múlt héten volt olyan nap, amikor 54! látogatás volt az oldalamon. Pofám leszakad. Ki a franc olvassa még ezeket a hülyeségeket a kötelező barátokon kívül, akiknek ugyebár illik is, mert különben kitekerem a nyakukat?!

A minap egy olyan jövevény került a hűtőnkbe, amivel nem sok magyar háztartás dicsekedhet. Elit, luxus, drága. Szarvasgomba. Utánanéztem, hogy kell elkészíteni. Hogy kell vele barátságot kötni. Pontosabban, hogy kell vele kísérletet tenni barátságkötésre.

Éreztem, hogy erre bazírozni egy vacsorát pont akkora dőreség lenne, mint anno a szusira. Akkor éhes maradtam.

A nagy internet azt tanácsolta, hogy szimplán tésztát kifőz, vajat ráforgácsol, ráreszeli a szarvasgombát. És ez így jó. Így a legjobb. Ez legyen az első randi. Én a biztonság kedvéért lepirítottam egy kis káposztát is, hogy ha minden kötél szakad, akkor én azzal forgatom át a kifőtt tésztát.

Előérzetem helyesnek bizonyult. Én bizony káposztáskockával fejeztem e jeles napot.

Mégiscsak alföldi parasztlány vagyok. Mit nekem szarvasgomba.

Még akkor is, ha tudom, hogy matcy kedves ezen a bejegyzésen hanyagul át is siklik!

"Kr. u. 393-ban lezárult az ókori olimpiák korszaka. Akkor és később, a középkorban senki sem gondolta volna, hogy ez a szép hagyomány egyszer még újjá fog éledni. És egy ilyen nagyszabású sportrendezvény megszervezése elég nagy feladat. Kinek is az agyából pattant ki ez a nem mindennapi ötlet?

Az újkori olimpiák szülőatyja, a francia származású Pierre de Coubertin 1863-ban született Párizsban. A 80-as évektől gyakran ellátogatott Angliába, ahol belepillanthatott az angol bentlakásos iskolák életébe, mindennapjaiba. Érdeklődéssel figyelte, hogy a diákok milyen lelkesen sportolnak, s ezek során az aktív és vidám együttlétek során milyen szoros barátságok szövődnek közöttük. Coubertin haladó szellemiségű értelmiségi volt, ezért fennhangon hirdette a sport szerepének fontosságát az egyén szellemi, lelki és testi fejlődésében.

Egy észak-amerikai tapasztalatgyűjtő körút után pedig Coubertin végleg arra az elhatározásra jutott, hogy az olimpiai játékokat modern formában újjá kell éleszteni. Ezt a gondolatát az is elősegítette, hogy egy német régész, Ernst Curtius éppen akkoriban bukkant rá ásatásai során az antik Olümpia város romjaira. Tehát nem volt más hátra, mint összeállítani a versenyszámokat, és megalkotni az ezekre vonatkozó nemzetközi szabályokat.

Pierre de Coubertin természetesen úgy képzelte, hogy a modern olimpiai játékok nemzetközi szintűek lesznek, és nemcsak görögök versenyezhetnek. A sportágak összeállításánál például főként angol sportokat vettek fel a listára, illetve a német tornát és más - eredendően - francia és olasz sportokat, mint a vívás, a tenisz és a lovaglás.

Coubertin szerint a sport a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a világ összes népét összefogja, és közöttük barátságot alakítson ki. Tehát tervei szerint 1894. június 23-án Párizsban összeültek a világ összes országának képviselői, és döntést hoztak az olimpiai játékok megrendezéséről. Megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (magyarul: NOB, angolul: IOC), amely az olimpiai játékokra vonatkozó összes ügyről döntött, és dönt azóta is.

Ők találták ki azt, hogy az olimpiai zászló hogyan nézzen ki: az öt különböző színű karika az öt földrészt jelképezi. A Bizottság ötletei alapján született meg az olimpiai játékok jelmondata is: "citius, altius, fortius" (latinul), amely magyarul annyit jelent, hogy "gyorsabban, magasabbra, bátrabban".

És természetesen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság feladata, hogy kijelölje azt a várost, amelyik a következő olimpiát szervezi.

Az első, 1896-os újkori olimpia megrendezésének jogát a hagyományokra emlékezve Athén kapta meg."

Forrás és képek: sulinet

Olimpia. Szeretem. A megnyitó ünnepséget fokozott kíváncsisággal várom. Szép, álleejtő szokik lenni. Kína pedig meg akarja mutatni.

Cseppet rondít a dolog varázsán, hogy ezen féltekén ki vagyunk rekesztve a percrekész figyelemmel kíséréséből az nagy eseménynek, vagy legalábbis meg vanik nehezítve. Hiszen mégsem fordíthat az ember hátat saját bioritmusának 3 teljes héten keresztül. Mi ugyanis alszunk akkor, amikor ott heroikus a küzdelem. Na, azért lesz szerintem esemény, vagyis remélem, lesz olyan esemény, ami miatt megéri majd az ébrenlét.

Hajrá!!

Citius, altius, fortius!

Ma meg holnap nyílik a Füvészkertben ez a jófej tündérrózsa.Megyünk megnézni jól. Szerintem nem bánjuk meg.

Tény, hogy a mi kutyánk nem az a mindenáron szeretetet kicsikarni akaró fajta. Ezt fel kellett dolgozzam. Ha hagyja is magát simogatni, a hangsúly a hagyja kifejezésen van, az nem azért van ám, mert ő igényli, hanem érzi, hogy neked van szükséged rá és eltűri.

Talán pont ezért esik olyan jól, hogy ámbátor nem igényli, sőt egyáltalán nem szereti a babusgatott kutyaszerepet, de legjobban mégis a közelemben érzi magát. Bármerre megyek, jön utánam. Ha csak egy méter távolságból is, de ott van a közelemben, figyel és jelen van. Reggelente belopakodik az ágy mellé és mint egy kis lábtörlő alszik az ágy tövében. Nem ugat, nem hisztizik, csak éppen a közelben szuszog és böködi az orrával a lelógó kezem, hogy ébredjek már fel, hiszen ő fenn van már.

A számítógép asztala előtti bőrfotel leheli ki a lelkét. Potyognak belőle a szivacstörmelék darabok, amikkel kitömték. Fasz kivan vele.

Tepedék, undormány az egész. Ráadásul teleszórja a lakást azzal a szarral. A talpunkra ragadva szétterül a lakás ezernyi pontján. De rühellem.

Valami ilyen lehet széllel szemben pisálni, harcolni a szélmalommal, lombhulláskor levelet seperni, hóesésben havat lapátolni.

Frankón tudod, hogy felesleges feltakarítani, mert a következő öt percben újra tele van vele minden, de mégis megcsinálod.

Aztán tényleg tele van vele öt perc múlva minden. Soha nem lesz vége.

Ma megfüdettem. Kabaré volt. Utál vizes lenni. Emiatt minden más is vizes rajta kívül.

De kész van. Én is.